A könyvedben lévő bemutatkozódban azt láthatják az olvasóid, hogy nem csak írsz, hanem zenész és színházcsináló is vagy. Mit jelent ez a hétköznapokban?

Sok mindennel foglalkozom. Mióta Berlinben élek, nyugat-európai típusú művészéletet élek: egy vegán étterem konyháján dolgozom, emellett vannak az egyéb alkotói projektjeim, ezeknek legnagyobb részét most a könyvvel kapcsolatos események teszik ki.

Színházi képzettségem van, de nagyon leegyszerűsítve azért nevezem magam színházcsinálónak, mert a hagyományos színházi szerepekbe nem fér bele az, ahogyan gondolkodom. Kicsit újabb típusú megnevezés, de már ennél vadabbak is vannak. A színházi szerepkörök szélesebb skáláját takarja egyszerre, és másféle gondolkodást is jelent, például a projektjeim esetében nem nagyon van külön rendező vagy szerző. Azok a színházi munkák, amelyeket én csinálok, a semmiből jönnek létre, és játszom is bennük.

Most egyébként volt egy szólóelőadásom is, amely már Németországban látott napvilágot. És zenészként is dolgozom, pont egy bandát próbálok összepakolni két társammal. Klasszikus zenei oktatást kaptam, a hegedű volt a hangszerem, de másodhangszerként zongorán is játszottam. Inkább az éneklés felé kacsingattam fiatalabb koromban, de a zeneszerzés is érdekes volt számomra. Ebben a bandában éneklek és billentyűzöm, de horizontális rendszerben dolgozunk, mindenki alkotóként is részt vesz a folyamatban. Úgyhogy különféle művészeti projekteket főzök a konyhai mindennapi főzés mellett.

A regényedben is nagy hangsúlyt kapnak nemcsak az alkotói folyamatok, hanem az emberi kapcsolatok is. Szülő-gyermek, testvérek, barátságok, alkalmi kapcsolatok. Miért tartottad fontosnak, hogy ennyi féle kapcsolódást megmutass?

A történet központja a traumán átesett személy, övé a legtöbb tér a könyvben, viszont azt éreztem, hogy valahogy ő nagyon elszigetelt ebben a könyvben. A trauma izolálja az embert, leválasztja a világról, a mindennapokról, megakadályozza abban, hogy tudja élni a saját életét.

De a trauma nem izoláltan történik, ahogy eljutunk egy ilyen visszaélésekig, az egy bonyolult hálózat eredménye. Engem az is nagyon érdekelt, hogyan lehetne ezt képletesen, érzékenyen leírni. Ebbe szerettem volna minél több szereplőt bevonni, hogy teljes legyen a kép erről az életről, a főszereplőről, de azért is, mert hozzáadhat a mi megértésünkhöz olvasóként és emberként, ha ezt a történetet nem tipikus szövegekből ismerjük meg.

Az is a célom volt, hogy a nem szimpatikus, néha kétes célokkal és értékrendekkel rendelkező szereplőket bemutassam. Ne csak azt a világot láttassam, amelyben létrejönnek ezek a félrement viszonyok, visszaélések, bántások, hanem azt is, hogy ebben a világban gyarlók az emberek. Mindig hangsúlyozom, hogy ezeknek a visszaéléseknek van egy hétköznapi jellege: sokszor a barátaink, hozzánk közeli emberek által történnek meg. Fontos volt számomra ezt az emberi arcot felvillantani akkor is, ha nehéz történetekről van szó.

Mit szeretnél, mi jusson először az olvasó eszébe a könyvedről, amikor visszagondol rá?

A női olvasó számára talán azt kívánom, hogy meghallva, meglátva, támogatva érezze magát. A férfi olvasók esetében pedig remélem, érezni fogják, hogy valamit jobban értenek, vagy többet kapnak, mint amit azelőtt tudtak ezekről a nagyon személyes témákról.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy évekre félretetted a kéziratot, majd úgy döntöttél, hogy újra nekiülsz. Ez is mutatja, hogy amikor valaki az első könyvén dolgozik, mennyi bizonytalansággal kell szembenéznie.

Novellákkal kezdtem az írást, és ezeket tettem félre. Annak ellenére, hogy nem tudtam írni, nagyon vágytam rá. Mert van benne valami nagyon érdekes: száz oldalakon keresztül szólni és hallatni a hangodat. Nekem személyesen volt ezzel feldolgozni valóm, ahogy a terapeutám megfogalmazta: „Érthető, hogy regényt írsz, hiszen annyi mondanivalód van, aminek valahogyan ki kell jönnie.”

Személyes, intim folyamat volt elfogadni azt, amilyen vagyok: ezt a fajta megmutatásvágyat, megszólalásvágyat, és találni neki egy egészséges közeget. Az irodalom ezt jelenti nekem. Számomra ez volt a nagy munka: hogy elfogadjam ezeket a részeimet, és megtaláljam a megfelelő formát, hogy jó medret kapjon az életemben.

A díjátadón a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat vehetted át. Mit jelent számodra a „higgy magadban” üzenet?

Nagyon beletalál abba a folyamatba, amelyről egyébként azt érzem, hogy soha nincs vége, hiszen életünk végéig tart, hogy elfogadjuk azt, amilyen emberek vagyunk. Legalábbis én állandóan fogok ezen dolgozni.

Az emberi létezés is annyira bonyolult, hogy mindegyre újabb és újabb mélységekben lehet megtapasztalni azt, amilyenek vagyunk, és ezzel valahogy egyre mélyebb szinteken van dolgunk. 

Valahogy azért is megtalál ez az üzenet, mert tényleg nagyon sokat küzdöttem magam ellen a fiatal felnőttkoromban, és lassan, de biztosan értem el addig a gyógyító és felszabadító felismerésig, hogy ennek nincs haszna, ez egy romboló folyamat.

Nehéznek tűnik saját magunkat választani, de ez az egyetlen út a világon. Ez sok feladatot, kihívást és harcot jelent, ugyanakkor sok energiát is ad. És bár minden klisévé tud válni, én most rettentően hálás vagyok, hogy ezzel az üzenettel megyek haza.