Minden évben József Attila költő születésnapján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar költészet napját. Számtalan költészettel kapcsolatos rendezvény közül válogathatsz ezekben a napokban, de arról se feledkezz meg, hogy elolvasd néhány régi kedvencedet, de akár új verseket, költőket is felfedezhetsz! 

Megkértük a 2024-es év Margó x Erste #higgymagadban különdíjas szerzőpárosát, Kovács Dominiket és Kovács Viktort, hogy osszák meg velünk kedvenc verseiket, és persze azt is, hogy miért ezt emelték ki a számtalan magyar alkotás közül. 

Illyés Gyula: Fagyhidegben, lángmelegen

A karácsonyi ünnepek, az iskola-

szünet alatt is fagy-hideg

volt a mindig fűtetlen tiszta szoba. 

Megjöttem este. A frissen húzott ágynemű

közé rakta az épp kisült négy kenyeret

jószívű-eszű nagyanyánk. Soha

otthonibb fekhelyet! Szürcsölt minden pórusom 

mennyei meleget! S milyet aludtam! Noha

– vagy épp azért talán – a rokkant nyoszolya,

mely ott a zúgban állott,

az volt a mindenkori hideg ágy… Ott 

terítettek ki nem is rég egy ómamót.

Eszembe jut: most megy át rajtam az a

különös kettős érzelem –

tárgyilagosan most emlékezem, 

milyen is volt tűz-melegen

jéghidegben pihenni a vak

síri sötétben (két-tányérú mérlegen?),

míg a messzi világ is így eloszlott, 

mint az az enyhe füstszag a lecsavart

lámpából, mely még petróleumos volt.

Miért választották a Kovács ikrek ezt a verset?

Ez a vers a számunkra a legkonkrétabban érezhető: a nagymamánk péntek délutánonként várva mindig átvasalta a nagyszoba dunyháit, hogy melegebbek legyenek, mire megérkezünk hozzá. A Fagyhidegben, lángmelegent néhány hónappal a halála után, 2012 őszén olvastuk először, s tizenhárom évvel később is ugyanolyan hatással van ránk. A messzi világ eloszlik, egyedül maradunk a múlttal, eszünkbe jut a kék−fehér pöttyös otthonka, a fiók a zöld éjjeliszekrényen, a kinti konyha tűzhelye melletti kis hamutartó. Illyés Gyula nagyanyja %5BKállay néni, akiről a vers szól%5D, s a nagymamánk anyai nagyszülei %5BCzákék%5D a húszas-harmincas években egyébként alig néhány házra laktak egymástól a cecei Eötvös utcában. 

Kovács András Ferenc: A pók poétikája

      Az én poézison természete,

      Balázs Imre Józsefnek

A líra? Oh, de kérem!

Iszonytató szemérem...

S bizony, van arra száz ok,

Ha néha csak lazázok, 

Mint pók a pókfonálon,

S lebegve konstatálom,

Hogy bánatos, se boldog

Nem is vagyok: lelógok, 

S kileng az én – hideg fény

Feszül létem zsinegjén,

S világhálónyi hálón

Futok magam zihálón, 

Mint pók a lomha légben,

Keresztben, föl-le, pörgőn,

Ha már igen, de még nem,

Ha szőni kell gyönyörgőn 

Szétszálazván, mi éltet,

A vélhetőt, a véltet,

A semmit szőve folyton,

A mindent rímbe fojtom, 

Fityegve pókfonálon,

Miképp valót fon álom,

Míg űrbe vész, alászáll

Életfonal s halálszál – 

Olyan lezser s elernyedt

A költő... Persze, gyermek:

Fecseg, de néma hattyu...

S a költészet? Na, hagyjuk. 

Miért választották a Kovács ikrek ezt a verset?

A vers azt a különös érzést ábrázolja, amit a papír és a monitor előtt érez az ember írás közben: görcsöt, feloldódást, megtorpanást, lendületet. A lét és az alkotó viszonya a versforma tömörsége ellenére igen részletesen mutatkozik be. Az utolsó versszakban a belső harc és az önmegértés folyamatának elemeként a feltételezett külvilág nézőpontja is megjelenik, s ezáltal még jobban előtérbe kerül a szöveg humora. A világhálónyi hálókon való élet-halál harc egy gyerek játékaként értelmeződik a külső−belső térben, a mély gondolatok súlytalannak látszanak. A költő végül egyedül marad a szöveggel − a szövegben. Adódhat ennél ideálisabb helyzet folytatni a munkát? 

Tetszett a cikk? Nézd meg az Erste blog más tartalmait is!