Ez a nyár egy kicsit minden szülő számára más lesz, mint a többi. A megszokott kamaszkori nehézségek mellett most meg kell küzdeniük azzal is, hogy megfelelően menedzseljék a bezártságból kiszabaduló tinédzsereket. Pszichológusként mi lenne az a 3 jótanács, amit érdemes észben tartani ebben az időszakban? 

Két nap múlva indulok tizenhat tizenöt évessel egy egyhetes táborba. Közülük csak egy az én gyerekem. Lehet, hogy utána kellene beszélgetnünk. De a viccet félretéve: látszik, hogy a szokásosnál is jobban élvezik a szabadságot, egymás társaságát.

Mostanában óriási frusztráltságot tapasztalok magam körül a szülők és a gyerekek körében is. A félelem, a korlátozottság, a bizonytalanság mind-mind meg tud nyilvánulni harag formájában is. Idő kell, amíg mindannyian lecsillapodunk, visszaszerezzük az egyensúlyunkat, biztonságérzetünket. Most türelemre van szükség a gyerekeink, egymás és önmagunk felé is.

1. Legyünk empatikusak, igyekezzünk beleélni magunkat a gyerekek helyzetébe. Mi sem vágytunk tizenévesen arra, hogy a szüleinkkel töltsük az időt. Tegyük lehetővé, hogy minél többet lógjanak a barátokkal. Az én trükköm, hogy ezeket a dzsemborikat nálunk rendezzük, és igaz, hogy így főznöm kell, vagy én fizetem a pizzát, de legalább szem előtt vannak a gyerekek. Ismerek mindenkit, a szülőket is.

2. Ha lehet, legyünk mi is többet jelen és legyünk elérhetőek, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Figyelgessük a gyereket, naponta legyen egy kapcsolódási pont, amikor láthatjuk, hogy mi van vele, hol tart. Persze nem a vallatás lesz erre a legjobb eszköz, azt utálják a gyerekek. Még a “hogy vagy?” kérdést is kompromittálónak tarthatják. A közös étkezés, vagy ha a kocsiban utazunk, esélyt ad rá, hogy meséljen egy kicsit. A fiam például a háztömb körüli séta alatt nyílik meg. Kedvenc trükköm: készítsünk egy 10 fokú hangulatskálát emojikkal a borzalmasan vagyoktól a minden szuperig. Tegyük ki a hűtőre, és egy percre álljunk meg mindennap. Kérjük meg a gyereket, hogy bökjön rá a jelenlegi hangulatára. Mondjuk el, hogy ha akar beszélni az aktuális lelkiállapotáról, a rendelkezésére állunk.

3. A legtöbb gyereknek sajnos órákkal nőtt a napi képernyő előtt töltött ideje. Ezt használták az unalom, a rossz hangulat elűzésére, a képernyő előtt tanultak, és a társas igényeiket is ott élték ki. Ne várjuk, hogy ez majd magától rendbe jön, mert az idegrendszerük jó eséllyel már hozzászokott ehhez a mennyiségű digitális ingerhez. A képernyő stresszt okoz, mert túlstimulálja az agyat. Büntetésként nem érdemes elvenni, sokkal inkább gondoskodásból. Korlátozzuk hát a képernyő előtt töltött időt!

Hogyan különböztethetők meg a klasszikus kamaszkori viselkedési sajátosságok a világjárvány esetleges negatív hatásaitól? Mik azok a jelek a gyerek viselkedésében, amiket látva érdemes mindenképpen beavatkozni, esetleg szakemberhez fordulni?

Sajnos a gyerekpszichiátriákon világszerte megnőtt a szorongásos és depressziós tünettel érkezők száma, és a pszichológusok is több munkát kaptak az utóbbi időben. Sok a kényszeres betegség is, én például rengeteg, a kézmosástól kisebesedett gyerekkezet láttam. Az arra hajlamosaknál megingott a biztonságérzet, de sok negatív hatás pusztán a megnövekedett képernyőidőnek tudható be. A kamaszokra amúgy is jellemzőek a dühkitörések, az érzelmi ingadozások, amit a képernyő csak súlyosbít, de sajnos közvetlenül szorongást, depressziót is képes okozni. A legjobb stresszcsökkentő a testmozgás, a nevetés és a kikapcsolódás. Minden olyan tünetet, viselkedésbeli, hangulatbeli változást érdemes komolyan venni, ami tartósan fennáll.

Tapasztalatai szerint milyen problémákat okozott az iskolamentes időszak, és az elmaradt közösségi programok a kamaszok körében? Hogyan és mennyi idő alatt heverik ki ezeket, és mennyiben lehet ebben segítségükre a szülő?

Abban reménykedem, hogy a problémák jelentős része átmeneti, és pusztán attól megoldódik, hogy a gyerekek élhetik a maguk normális életét. Használjuk ki a nyarat, ésszerű korlátok között, de a gyerekek élhessék meg a szabadságukat is, legyenek sokat együtt. Szerencsére a tapasztalatok azt mutatják, hogy a legtöbben ott folytatják, ahol abbahagyták. Vannak azonban, akik bezárkóztak, visszahúzódtak, és mintha rájöttek volna, hogy az otthonülés mennyire kockázatmentes. Náluk több türelemre van szükség, hogy újra visszataláljanak a kortárs kapcsolataikhoz. Ha nem kell rögtön közösségbe menniük, hanem csak egy-egy gyerekkel találkoznak, az segíti számukra az alkalmazkodást.

Bizonyos korcsoportokban valóban generációs sokkot okozott a világjárvány, vagy korai lenne erről beszélni, esetleg túlzásnak érzi ezt az állítást?

Egyértelműen van veszteségélménye a gyerekeknek. Remélem, ezekért jórészt tudja majd kárpótolni őket az iskola valamilyen formában. Mi például nyáron tartjuk majd meg az elmaradt farsangot. A gyász folyamata természetes és gyógyító. A negatív érzelmekkel semmi baj nincs, ha szabadon megélhetjük, és értő fülekre talál. Nem kell megoldanunk semmit, csak hallgassuk meg a gyerekeket, akár ha dühkitörései vannak, akár ha szomorúsággal éli meg a helyzetet. Ez az időszak és ezek az élmények mindannyiunkat rugalmasságra, kreativitásra is tanítottak. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy “így szokott lenni”, elbukunk. Ki kell találnunk alternatív utakat. Mintha minden nap egy teljesen új helyzetre ébrednénk. Ez a tapasztalat ugyanúgy építő lehet a gyerekeink számára is, és erősödhet a rezilienciájuk az élet nehézségeivel, kihívásaival szemben. A gyász folyamata, a felbukkanó intenzív érzelmek pedig épp ebben az alkalmazkodási folyamatban segítenek.

Sok esetben a szülők is bonyolult időszakon vannak túl. Nehézség lehet a home office, az állásvesztés, az esetleges megbetegedések, a halálesetek a családban. A kamaszokkal pedig egyébként sem mindig egyszerű. Mit tehet azért egy szülő, hogy a lehető legkisebb súrlódásokkal vészeljék át a visszarázódás időszakát?

A gyereknevelés elsősorban érzelmi munka, ezért nem tudunk a gyerekre figyelni addig, amíg mi magunk nem vagyunk jól. Próbálkozni sem érdemes. A szülőknek magukkal is kell foglalkozniuk, komolyan kell venniük saját igényeiket is. Gyakran látom azt, hogy épp az önfeláldozás miatt vérzik el a szülő-gyerek kapcsolat. Miközben valaki a saját problémájával, fájdalmával van elfoglalva, nem tud együttérezni másokkal, nem tud igazán kifelé figyelni. De nem az a megoldás, hogy úgy csinálunk, mintha nem lenne semmi bajunk, hanem az, hogy segítséget kérünk, törődünk magunkkal, a saját lelkünkkel is.

Hogyan érdemes egyensúlyt teremteni a család nyári tervei és a kamasz gyerek tervei között? Milyen szabályokhoz igazodjanak a felek, ha például a tervek nagyon eltérnek egymástól: a tinédzser például szeretné végigbulizni a nyarat a barátaival, a szülők viszont családi nyaralást, diákmunkát vagy akár valamilyen tanfolyamot is terveznének számára?

A kamasz gyerek egyre inkább önállósodni akar, egyre több időt szeretne a kortársaival tölteni. Ezt számításba kell vennünk, amikor a nyarat tervezzük. Elvihetünk egy-egy havert is a nyaralásra, vagy más gyerekes családokkal együtt szervezzünk közös kiruccanást, hogy meglegyen a gyerektársaság is. Lassan el kell engednünk a kezüket és hagyni, hogy kockázatot vállaljanak. A nagyobbakat már egy-két napra egyedül is otthon maradhatjuk, vagy a családi nyaralóban összegyűlve. Ha sosem engedjük őket szabadon, akkor sosem fognak megtanulni önállóan dönteni, felelősséget vállalni. A diákmunka hasznos dolog, amivel megkeresheti a gyerek a buli plusz költségeit, vagy a fesztiválbelépőt. A pénzügyi oktatáshoz, a tudatos pénzügyi gondolkodáshoz ez is hozzátartozik: nem csak költök, hanem dolgozom is érte. Kényszeríteni erre nem lehet a gyereket, csak megállapodásokat kötni vele, de az erőfeszítésen túl ez is lehet egyfajta buli számukra, amit ráadásul akár csapatban is tudnak csinálni.

Érdemes bepótolni mindent, ami az elmúlt egy évben kimaradt a kamaszok életéből? 

Nemcsak kimaradt sok minden, hanem olyan tapasztalatokhoz is juthattak, amelyeket más módon nem tudtak volna megszerezni. Érdemes erről is beszélni. Miután kibosszankodtuk magunkat azon, hogy milyen egy kidobott év volt ez, érdemes összegyűjteni azt is, mit tanultunk tőle. Szülőként nem kell lazítani az általunk fontosnak tartott korlátokon, vagy kárpótolni a gyerekeket. Nincs szükség fájdalomdíjra. Azzal ugyanis azt a benyomást keltenénk, mintha mi tehetnénk arról, ami történt. Illetve erősítenénk az a gondolatot, hogy itt most valami nagy katasztrófa történt. Szó sincs róla. Ez is az életünk része, integrálnunk kell, és megtalálni a megfelelő helyét. Ne változtassunk a korlátokon, az értékrendünkön. Annyit engedjük bulizni őket, amennyit egyébként is megengedtünk volna, és várjunk el tőlük mindent, amit egyébként is elvárnánk.

További tippek Pethő Orsolyától, a Kölyök Szerviz és az Anya Szerviz pszichológusától: https://www.kolyokszerviz.hu/